Boldogtalanság, szaladj!

A boldogtalanság
nem ragaszkodik hozzád,
te ragaszkodsz a boldogtalansághoz.

Átöleled a lámpaoszlopot,
magadhoz szorítod és
kiabálod teli torokból:
Mentsetek meg az oszloptól!






Persze, bátorság kell ahhoz, hogy
elengedjed az oszlopot.
De amikor végre meg mered tenni, amikor
üresen markolja a levegőt kezed,
a világ legnagyobb csodája történik meg:

Kezed kezébe* tér meg...

* Sosem fogom Neked elfelejteni, hogy cérnaszálon függő létünket nem vágtad el...




-cs-

Ősz

http://www.youtube.com/watch?v=AEyU8SLnQaM
Számomra a megújulás, a befelé fordulás, a gyarapodás évszaka.
Egy olyan fajta elmélyülés táptalaja, ami pont abból a bőségből táplálkozik, ami lehull a fákról, s temetkezik a falevelekből, humuszból képződött avar alá.
Összegyűjtök néhányat, s tarisznyámban koncertet adnak a hangok lépteim nyomán. Kíséri a falevél reccsenése, a madarak a szólisták, bogarak zümmögése a vokál.
Zenéje ringat, rendezi agyamban a teendők széles spektrumát.
Gazdagodom.
Gondolataimban kiteljesedem.
S ebben a békémben gyermekemmel szövöm a jövő reményteli álmait ott benn...azon a hajón, ami kikötni vágyna már.

Pilla

Vajon...

...tényleg lehetséges, hogy amikor a legtöbben figyelnek Rád, amikor a legtöbb szeretet érkezik feléd, akkor annyira nehézzé válik minden, hogy hétmérföldes csizmádat felkapod és legszívesebben a Pilis hegyein túl szaladnál?

Lehetséges megállni a Pilisben, belezuhanni a múltba, ami átörvénylik a jelenedbe, látni mosolyt, látni jövőt, látni valami olyat, amire nem számítottál. És még ott is átölel a fény, és akkor úgy döntesz, hogy ma ez jár neked és úgyis koszos az a hétmérföldes, hát bekuporodsz egy autó hátsó ülésébe, hallgatod a régen neked szóló mondatokat és rájössz, nem kell szaladnod. Jó helyen vagy.

-cs-

Térdem hajtom az anyaföldemre

Meghajtom fejemet, s ettől megrogyna térdem. Zuhannék, de angyalok fognak közre.
Tartanak, és gyengéden segítik a munkám...megtörtem, s törésem mentén gyöngy hullik szanaszét.
Könnyeim hangja ez, ahogy tompán koppan a földemen.
Beletérdelek gyöngykönnyeimbe, s mentén a térdemen nyomódások látszanak.
Demagógiám nyomai.
Angyalaim...
Hiába tartjátok fáradhatatlan a karjaimat.
Semmi nem tud enyhíteni a megélésre váró végtelen fájdalmon.
Ekkor jön a vígasztalás hangja. Egy kacaj, egy sóhaj, egy pontjó érintés.
S fejem is megkínálom az anyaföldnek, amire térdem oly féltve engedtem.
Már nem félek a földdel eggyé válni, már beleveszek egészen.

Pilla

Képzeld el

Képzeld el a tekinteteket. Amivel nézlek, s amivel engem néztek. Indák egy mai útvesztőben, kiutak és kapaszkodók, ősi szentséggel táplált tüzek, melyek ott lobognak bennünk, az esőmosta megérkezésben.

Áthat bennünket az időn túli várakozás, ahogy legyőzzük a kanyargó aszfaltcsíkokat, mintha csak egy falra firkált graffiti lenne, s mellé festjük az ösztönös ölelésünket és az ajtónyitásban vibráló barátságokat. Hajunkban lepkeszárny csillog, kezünk kezünkbe kulcsolódó képzelet, s érintésünk messzi mélységbe vezet.

Amikor találkoztunk, akkor az ablakon megcsillanó esti fényben tükröződni láttuk magunkat a konyha kövén, és minden, ami kialakult közöttünk, az senki mással meg nem osztható ajándékká nemesült.

Amikor elváltunk, nem kellett elköszönnünk. Tudtuk, hogy nincs szükség az Istenhozzádra, éreztük, hogy mindent megbeszéltünk, és ha valamit mégsem, azt szavak nélkül is értettük. Elég, hogy tudjuk, ott voltunk, és itt leszünk. Elég most ennyi: érezni, hogy a másik van.

És ha már nagyon hiányzunk, akkor csak KÉPZELD EL...




-cs-

Elvarázsoltan

http://www.youtube.com/watch?v=z8qUBp5Gy4g&feature=related
Bekukucskálhatunk, láthatunk titkokat, de minek?
Nem kellenek a bizonyosságok, hagyhatjuk azokat az álmokat másoknak, amiket mi már rég megálmodtunk, vagy még előtte vagyunk.
Nem kérem, hogy én is azt éljem meg, amit más megálmodott...
A varázslat az enyém...felismerem, melyikhez passzol az én darabkám, s nem kompatibilis másokéval...
Csak egyetlen egy helyre passzol.
Megkapom, ha tudom, hogy el tudom engedni.
Nem fogom, engedem...Szabad vagyok, szabadnak születtem.
Éjszakai üzenettel érkezik, holló hozza levelem, szél repíti titkait velem...
Pilla

Az "ugyanolyan" nap margójára

Ez sem volt más.
Bár mássá tette minden más, mint te...
Ez az a másság, amitől megkülönböztetlek a világon másoktól. Hogy nem  dőlsz be a káprázatának, hogy nem téveszt meg, nem inogsz abban, amit beképzeltél magadnak.
Neked adom a nihilt is. Tiéd a torokkaparásom is...
Egyetlen egyet nem kaphatsz meg..s ez a szépség, amit generálsz bennem percről-percre.


Mégsem számít semmi más annyira, mint amennyire te számítasz még mindig a semmi elképesztő kohézióján.


Egy jégtáblán csúszok, ahogy opál szemeidbe tekintve távolodom a meleg valóságtól...s válik minden rideg rémálommá.


Nekem adtad, amit még nem is tudsz. A lemondás édes, zamatos, pirosra érett életszagú, szaftos erjedő álmát...még azt sem hagytad meg nekem, mert elvetted a reménytelenséggel.
Köszönöm az ugyanolyan napomat neked!


Pilla